A csatlakozás a Bajorban gyorsan zajlik. Tabbert Lola névre keresztelt lakókocsink simán ráharap a Ford gömbcsuklójára, a vontatóhorogra rákerül az acélsodrony biztosíték, így indulunk útnak a reggeli csúcs után, Lola és én, a hegyvidékről le a városba. Egy cirka 12 méteres, ingó-bingó karavánnal óvatosan jár az ember. A kátyús kis utcákon lassan kanyargunk, billegünk, zötyögünk. Az útirány a XII. kerületi Bajor Gizi Színészmúzeumból Buda hepehupás utcáit kikerülve, a Déli oldalát érintve, Hűvösvölgyön át, Nagykovácsi felé vezet. Menet közben Lola furcsa hangokat ad, ezért a Királyhágó térnél kiszállok, és a kapcsolódási pontnál megrugdosom kicsit. Minden tökéletes. A zöld a lámpánál nyugodtan gurulunk tovább. Becsatlakozunk a villamos mellé, egyre több a sáv, szélesebb az út, a Délinél piros a lámpa. Hát jó, újra megállunk, pedig nem könnyű egy ekkora csatolmánnyal – sem a fékezés, sem az elindulás. Sofőrként kicsit pihegek, megy ez simán, most már lent vagyok a könnyű, lapályos részen. Mindkét oldalon 2-3 sávban állnak a kocsik, bámulnak. Nem láttak még mozgó múzeumot? Első vagyok a lámpánál, indulunk is tovább. Lassan gyorsulok, irányban a Moszkva tér felé. Ekkor a sínek után a kocsi előreugrik, és a lakókocsi egy nagy rándulással leszakad. Fékezek, rémülten nézem, ahogy orral előrebukva felszántja az aszfaltot, majd a Városmajor felé fordul. Egy-két másodperc az egész, rándulás és csattanás, aztán fékezés, dudálások. Lola lendületből oldalra csúszik 3 sávot, és keresztben megáll a forgalmas úttest közepén. Ki sem merek szállni a kocsiból. Nézek körbe, mindenki szerencsésen kikerüli és húz tovább. Szorítom a mobilomat, kell pár másodperc, mire felfogom, mi történt. Hívom Zsófit, nem veszi fel, hívom újra, miközben az üvegen át bámulom a leszakadt lakókocsit, nem bírok kiszállni, semmit sem bírok csinálni. Mögöttem lassan elkanyarodik a villamos, körülöttem senki és semmi, mintha csönd lenne. Aztán bekattan, hogyha újra zöld lesz, ránk zúdulnak a kocsik, ezért gyorsan odakanyarodom a lakókocsi elé, mintha éppen csatlakoztatni szeretném, lesz ami lesz, kiszállok, téblábolok, várok. Nézem a járgányt, törést nem látok rajta, csak a vonóvasat viselte meg az ütés és a súrlódás, a kiskereket is bedarálta maga alá, de bízom benne, hogy működőképes. A zöld lámpánál átzsilipel a kocsisor, a végén egy teherautó. Lassít. A fickó integet, vasat szállít, visszanéz a fülke hátsó ablakán, továbbhajt, végül mégiscsak megáll. Kérdezi, mi történt, de hát látja. Jó lenne visszatenni, hogy tovább mehessek, meg a forgalom is. De a lakókocsit megemelni túl nagy súly, mégegy férfi kell hozzá. Megáll mellettünk egy rendőrautó, villog a tetején a lámpasor. A rendőrnő a papírjaimat kéri, és kérdezi, tudom-e, hogy akadályozom a forgalmat? De a társa segítőkész: odamegy a lakókocsi orrához és Vasember együtt megmarkolja a vontatóvasat, egy lendülettel ráemelik a járgányt a vonóhorogra. Hú! Én gyorsan kibiztosítom a reteszt, a helyére pattan, kész. Jó utat! Köszönöm. A következő lámpaváltásnál már hűlt helyünk. A Maros utcán haladok tovább, visz valami tovább, csak a Hűvösvölgyben állok meg a benzinkútnál. Erőt gyűjtök, és mielőtt a Nagykovácsi úton felfelé indulnék, jobb híján veszek egy vontatókötelet, és csajosan összekötöm a lakókocsit a kocsival. Amíg a narancssárga kötelet tekergetem, észreveszem, hogy folyamatosan beszélek magamban Lolához. Nyugtatom, biztatom, hívom, hogy jöjjön csak utánam. Eddig egyszerűen csak egy rakománynak néztem, de most már érzem, hogy kapcsolatba kerültünk, Lola valódi útitárs, ha vigyázok rá, talán többé nem hagy el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése